Cilinder

Az igazi nyolcker nem a Mária utca, nem a Palotanegyed és nem a Gutenberg tér, vagy a Casa de la Musica. A nyolcker a Harminckettesek terén túl kezdődik és a Baross utcáról nyíló sikátorokban rejti el önmagának mélységeit.

A nyolcker veszélyes, mondják a taxisok szombat esténként, majd kivétel nélkül megkérdezik, mégis mi vitt rá, hogy itt éljek.
A nyolcker emellett büdös, rettenetesen koszos, igazán csúnya, lepusztult és ami a real veszélyfaktor, az a nagymennyiségben ittlakó kisebbség. Mert ők ugye lopnak, csalnak, hazudnak, rosszabb esetben ölnek és megerőszakolnak, mikor mész haza, mert jobb dolguk nekik nincsen errefelé.

A taxisok kérdéseire megtanultam azt válaszolni, hogy "mit gondol, mért megyek taxival", de az időnként betoppanó, szörnyülködő ismerősök megjegyzéseit még nem tudom kezelni.

"Nagyon szép ez a lakás, de a környéééék..."
"Úgy érzem magam, mint egy horrorfilmben, te jó ég, mért laksz MORDOR-ban?"
"Csoda, hogy ideértem, amint leszálltam a buszról, rámtapadt 3 csávó és idáig kísértek, én azt hittem nem élem túl!"

Hát igen, ez ilyen. Ha így állsz hozzá. 

De elmondom, én hogy állok hozzá.

2007 januárban költöztem ide, egy barátnőm lakásába, onnantól kezdve itt laktam egészen 2009 nyaráig, amikor is különböző okok miatt elhagytam a környéket, méghozzá nem kis örömmel, mert jócskán elegem volt már a büdösből, az állandó félelemből és valami szebb, belvárosi helyen akartam élni. Végül 2 évre befogadott a csodálatos Lónyai utca, ahol életem egyik legjobb időszakát töltöttem, de...attól a perctől, hogy eljöttem a nyolckerből, addig hiányzott, míg 2012 decemberében úgy nem döntöttem, visszatérek, akárhogyan is.

Elhihetitek, hogy nem a kisebbség és nem a szag hiányzott, hanem az, hogy otthon legyek. Bár a Lónyai utcában is otthon voltam, onnan el kellett jönnöm, és a következő, Kálvin téri lakásomat utáltam, pedig szép volt, új, belvárosi és tiszta.

Az igazi otthonban nekem saját szobám van, a konyhában leülhetek enni, a fürdőszoba csak az enyém és úszhatok a kádban, van nappali(szerűség) és legfőképp és mindenek felett és előtt van egy óriási hatalmas saját teraszom, ahol látom a napkeltét és van egy még annál is nagyobb gang, ahol a napnyugtát, és lebarnulhatok nyáron a teraszon és minikertet rendezhetek be és satöbbi. Amint rájöttem, hogy nekem ez hiányzik a boldogsághoz, tudtam, hogy a környékkel sem lesz többé problémám.

Azóta ezt látom:

Itt fenn - csend és nyugalom, friss levegő és napsütés.
Ott lenn - emberek, akik szegények, akik mások, akik nem úgy élnek, ahogy én, de képesek rám emberként tekinteni. Ezért én képes vagyok rájuk emberként tekinteni. Ha köszönnek, nem a táskámat akarják ellopni, csak jelzik, hogy tudják, itt lakom a házban, jár nekem a jónapot. Tehát visszaköszönök. Kinyitom nekik az ajtót, kinyitják nekem az ajtót. Beszélgetünk egymással a liftben. Megsimogatom a kutyájukat. Örömmel veszem a kedves bókokat - még az ismeretlenektől is, az utca túloldaláról. Nem mondják, hogy jó a segged, járunk?, azt mondják: szép a ruhád, szép a mosolyod. Én se hittem el, de ezt mondják. Csak meg kell őket hallani.

A zöldséges tudja, hogy reggel 3 banánt kérek, a hentes segít, hogyan süssem a marhát és a legszebb húst darálja le a bolognaihoz, a kisboltból utánam hozzák az árut, amit fizetés után ottfelejtettem.

Soha nem raboltak ki, soha nem szóltak be, soha nem vertek át. Szombaton taxival megyek haza, mert időt akarok spórolni vagy fázom, és mert nem vagyok hülye: a drogkereskedelem is az utcánkban folyik, és félek, még ha tudom is, hogy engem nem bántanak.

Nem tudom, ha tehetném, áttolnám-e a lakást a budai zöldövezetbe, egyáltalán nem vagyok benne biztos. Ezt a városrészt nem csak megszokni lehet, hanem megszeretni is. Van egy kategória a jó és a rossz között, úgy hívják: érdekes. Érdekes a helyiek vitája, amit a hetedik emelet elefántcsonttornyából nézhetek végig reggeli közben, vagy az utca végén lévő Füvészkert, egy megbúvó sziget a dzsungelben. Érdekes más fényben látni a dolgokat és az embereket.

Amikor a környéket ócsárolják, olyan érzés, mintha az anyámat szidnák, mert nekem ez az otthonom. Még egy jó darabig.

Kép: indafoto.hu

Ehhez a bejegyzéshez az alábbi írások adták a löketet: 
http://isolde.hu/archives/2013/02/18/Relationships_can_be/
http://isolde.hu/archives/2009/04/01/Businesswoman_There_is_no_such_word/
Meg még egy, ami még kb fél éve volt a Velveten téma, egy harmincas, magát igényesnek mondó pasi írt arról, hogy nem talál csajt, pedig ő tökéletes, de a nők buták, és a zegész zinternet felháborodott rajta. Nem kötelező ezeket végigolvasni, csak úgy mondom.

Időről időre születnek a témában írások, melyből azt szűrtem le, hogy:
- a férfiak fel vannak háborodva, amiért hova halad ez a világ, a nők buták, csak a pénzre és az izomzatra mennek, bezzeg ők
- a nők fel vannak háborodva, amiért a jó (!) pasiknak csak a szőke nagymellű ribancok kellenek, az okos lány mint olyan az ugye minek, bezzeg ők...
- a magukat okosnak gondoló nők fel vannak háborodva az általuk butának gondolt nők viselkedése miatt, akik ribancok, karrieristák és nem értékelik a bezzeg csodálatos férfiakat
- tehát számomra a kérdés: nyilvánvalóan mindkét nemnek problémát jelent ez a ki mit vár a másiktól és mit keres kiben dolog, mi áll ennek a hátterében?

Ha pszichológus, szociológus vagy bármilyen formában hozzáértő lennék, nagyobb disszertációt is össze tudnék dobni a témából, amit évekig lehetne rágcsálni, nekem ez most nem célom, csak a saját megfigyeléseimet összegzem.

Nők és férfiak szerepének változása, a világ változása, a társadalom változása, a nők munkába állása, az androgün tendencia és a többi blablaba salallala tudjátok.

Tekintsünk el az extrém esetektől, a különösen hülye és a különösen okos példányoktól és vegyük az amúgy csak elméletben létező nagyátlagot, akik mi lennénk.

A férfiak a Nőt keresik, a nők pedig a Férfit. Most nem igazán találtam fel a spanyol viaszt, pedig szerintem mindennek a kulcsa ez.

Isolde példája irigylésre méltó és bár személyesen nem ismerem, azt képzelem, sikerének titka, hogy tud és mer nő lenni. Mert a nőnek levés nem azon múlik, hogy hányas a nadrág- és mellméreted, mennyire szőke a hajad és  úgy egyáltalán hogy nézel ki, vagy mennyi eszed van, hanem akkor vagy nő, ha annak érzed magad. Ez meg bizony rohadtul nehéz ám. 

Kellenek hozzá először is jó szülők, persze 30 évesen már nehézkes arra fogni a pasinélküliséget, hogy az apám sosem mondta, hogy szép vagyok, de aki biztos alappal indul, eleve előnyben van. Aztán mindenféle környezeti hatások és az ember lánya 14-25 éves kora között elkezdi kapizsgálni a dolgot és rájön, hogy vele valami nem stimmel, vagy épp ellenkezőleg, a jó alapok hatására fel sem merül benne ilyesmi, csak úgy egyszerűen nő. Ezt az érzést nem ismerem, mert én a magam találom ki magam kategóriába tartozom, számomra nem egyértelmű, milyen a nő és milyen ha jó nő, de biztos (gondolom?) van olyan, akinek ez adott, és az tutira tuti.

Tehát a nő alapvetően arra vágyik, hogy nőként viselkedhessen, nőként kezeljék, és a szép, gyenge megmenteni való darab legyen az erős, határozott férfiegyed mellett, aki meg nyilvánvalóan arra vágyik, hogy megadhassa a nőnek ezt a biztonságot.  Unalmas vagyok már ezzel tudom, de minden sokkal sokkal bonyolultabb ennél, és vannak a különböző női szerepek, például az anya, vagy a kurtizán meg mittomén, ez egy másik pszichológiai elmélet, de a sztereotipizált nő gyenge, bájos és kedves, a férfi meg lehet erős, lehet egyéniség, lehet vicces, mert az mind férfias. 

Egyéniségnek lenni nem annyira nőies, meg viccesnek lenni se, és ez zavart okoz a rendszerben. Én például nem akarok kedves és bájos lenni mindig, ezért sokszor veszem észre, hogy nem tekintenek rám nőként, de az is lehet, hogy nem emiatt.

Meg persze a férfiak is szeretnék ebben a modern világban, hogy a nő ne csak szépen mosolyogjon, hanem legyen világnézete, meg elvei, meg esze és műveltsége, esetleg legyen sportolós fajta, vagy  ne dohányozzon és szeresse a norvég blackmetált meg ilyesmik. És persze a nőknek is vannak hasonló elvárásaik.

Mégis, ahogy körülnézek, azt látom, hogy lánybarátaim minden nőiességük és önbizalmuk ellenére nősbunkó vagy túlmenő, őket rendre lerázó ideálok után, az elméletben bájos-okos barátnőt kereső férfiismerőseim pedig  szőke, az átlagnál csekélyebb értelmi képességekkel rendelkező ámde fészbúkon fürdőruhában előszeretettel pózoló dohányzó nőcskék után loholnak reménytelenül és arról panaszkodnak, hogy nem kellenek senkinek, mert nincs BMW-kulcs a zsebükben és milliók a bankszámlájukon.

Tényleg ezzel lehet a baj...?

Kivételek vannak, sőt. 

De mintha...az intelligensebb, műveltebb, egyszóval a széleskörben vett értelmiség (egy része) elfelejtette volna, hogy kell nőként és férfiként viselkedni, a pasik ezért a ribancokhoz, a nők meg a bunkókhoz menekülnek. Ők még tudják a titkot. Biztos nem a facebook-pózolásban és a BMW kulcszörgetésben rejlik, de ha van köztetek valaki...árulja már el, mi az!

140 karakter sosem elég, hogy rendesen kifejtsem, miért mászom falra (szinte) az összes magyar divatbloggertől. Természetesen senkit nem akarok megbántani és mély tiszteletem mindenkinek, aki 3 sornál többet szokott írni a blogjára kibaszott posztolt editorialok, lookbookok vagy outfit fotók mellé.

Kedves vagyok és jófej, ezért nem mondok példának neveket.

1. Mennyire szomorú, ha valaki ezt az egyetlen, pici szeletét fogja fel a minket körülvevő világnak és tényleg (tényleg?!) semmi más nem érdekli, mint az öltözködés, vásárlás, szépség, fotók magáról, magáról és magáról. Olyan üdítő tud lenni egy kép a kutyáról, egy vacsora receptje, egy kirándulásbeszámoló, vagy bármi, ami túlmutat e némiképp sekélyes témán. De lépjünk túl ezen. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb blogger széleskörű érdeklődéssel rendelkezik egyébként, tisztelet a kivételnek...

2. Mint mondtam sekélyes. Természetesen nem állítom, hogy a divat sekélyes. A divat művészet, a divat minden. Pont ez az, ami valahogy nem sejlik elő egyetlen magyar divatblogger írásaiból se.

3. Nézzük a dolog művészi oldalát. Tisztában vagyok vele, hogy a bloggerek tisztában vannak vele, hogy az haute couture és a prêt-à-porter mennyiben különbözik. Meg lehet tenni, hogy az haute couture-rel nem foglalkozunk, csak a hordható részével. Nincs ezzel semmi baj, korrekt. (Ugyanitt mondjatok blogot, ami mégis foglalkozik vele!)

4. Mi marad? Aktuális trendek, "mit vettem fel ma", high street márkákkal kapcsolatos hírek, képek, stílustanácsok...és még? Hát ez.

5. Persze ennyiből is lehetne jót kihozni, ha.

6. Ha az outfit fotók tényleg arról szólnának, hogy közelebb kerülünk az emberhez és az őáltala képviselt stílushoz, megnézhetjük, ő miben érzi jól magát, milyen alkalmakra mit vesz fel stb. Ehelyett a legtöbb esetben úgynevezett stúdióban fotózott képeket kapunk, melyeken a blogger olyan cuccokban pózol tátott szájjal, amik még csak az aktuális évszaknak sem felelnek meg. Tökjó, hogy kint tombol a tél, és te szandálban és bőrszoknyában pucsítasz harisnya nélkül, de nekem ez se nem tetszik, se inspirálódni nem fogok belőle.

7. Ha a stílustanácsok nem "megmondomafrankót" tanácsok lennének, hanem valódi ötletek. Ez egy nehéz téma, mert azt gondolom, valódi szakértelmet kíván, nem könnyű megmondani egy 150 centis, duci csajnak, hogy mi állna neki jól, de ilyen megúszós gagyisággal kibekkelni meg elég ciki szerintem. Az számomra nem téma, hogy a matchy matchy gáz, és ha így öltözöl, irány a Taigetosz, a mix&match meg bezzeg, ja és párosíts össze szokatlan dolgokat. Kösz! Máris Coco Chanel lettem.

8. Ha nem lenne állandó téma az "outfit a komfortzónán túl". Komolyan agyfaszt kapok  kiráz a hideg a témától, mi a jófene az, hogy a komfortzónán túl? Nekem a komfortzónám baromira az, amiben jól érzem magam. Miért kellene olyan felvennem, amiben nem érzem jól magam? Persze, világos, hogy ha minden nap farmert veszek pólóval, akkor ha szoknyát veszek inggel az komfortzónán túli lesz és érezhetem magam benne jól, de attól még nem én vagyok.

9. És akkor itt is vagyunk a következő pontnál, miszerint ha minden nap farmert akarok venni, akkor az úgy jó, és nem hiszem, hogy ettől kevesebb lennék bárkinél. Vagy ha rusnya cuccokat akarok hordani, mert azokban érzem önmagamnak magam.

10. Itt pedig jön a tízes, az egyéniség kérdése. Ha mindenki talpig Zarában járna, mennyire lenne érdekes végignézni az embereken az utcán? Kifejezne még bármit is az öltözködés? Hát nem igazán. Ha követnénk az úgynevezett idolok példáját, minden szezonban az évszaknak megfelelő egyenszegecsben/bőrleggingsben/burgundiban/mentazöldben virítanánk össznépileg, eltűnne az öltözködés stílust és egyéniséget kifejező ereje. És az általam ismert divatbloggerek 99%-ánál nagyjából el is tűnt.

11. Hol a valódi tartalom, és kihez szól? Ha megnézek egy gasztroblogot, nem arról szól, hogy húú de jót ettem, de nektek nem adok, hanem ott van a recept a csodás kajához. A divatblogok mért arról szólnak, hogy "nézzétek, vettem egy új csizmát, kurvajól nézek ki benne, amúgy is milyen vékony a lábam, hát nem?" Hol itt a közönség? Sok esetben nem igazán fér bele a képbe. A divatblognak ennél több tartalmat kellene szolgáltatnia a közönségnek, különben nem több, mint egy félresikerült énblog.

+1 Tudom, ha ilyen baromira tudom, mért nem csinálom jobban? Hát, mert nem tudom! Pont annyi időm, energiám és fantáziám lenne hozzá, mint bármelyik magyar bloggernek, úgy meg minek. De ha valaki felvesz főállásba, vállalom!