Ha valaki három hónapja azt mondja nekem, hogy simán lefutok 10 km-t, képenröhögöm. Azt a rövid, egyéves időszakot leszámítva, amikor 12 éves voltam, 29 kiló és hiperaktív, nálam jobban biztos, hogy senki nem gyűlölte futást.
Később még többször próbálkoztam rászokni, általában akkor, amikor fogyni akartam, és azt reméltem, két hét után látványos lesz a változás. Maximum 2-3 alkalomig jutottam.
Alapvetően nem vagyok kibékülve a sportokkal, a legtöbb mások által is sportnak titulált sportot nemcsak unalmasnak, de értelmetlennek is tartom. Mivel "mindig is" (4 éves korom óta) táncoltam, az areobic, zumba, stepaerobic és hasonló edzések össze fajtáját mélyen megvetem és iszonyatosan unom. Labdajátékokban rém béna vagyok, a víztől félek, a küzdősportok nem vonzanak. Télen korcsolyázni szoktam, de az inkább ivászat, mint sport, a síelésre 10 éve hiába gyűjtök, a lovaglás (amit még imádok és időnként újrakezdem) szintén annyira drága és elérhetetlen, hogy nem lehet rá alapozni.
Viszont mióta napi 8 (majd 6) órában egy laptop előtt görnyedek, egyre jobban érzem, hogy ha nem akarok totál kicseszni a testemmel, kezdenem kell valamit, mert recsegek-ropogok-fájok mindenütt.
Tavaly vettem egy edzőtermi bérletet valami nagyon fancy helyre, ami annyira fancy-nek bizonyult, hogy két alkalom után túl hülyén éreztem magam plusz újra előjött a pánikbetegségem, így otthagytam. Idén újra próbálkoztam, futópadon 3 km-t nyomtam le olyan erőfeszítéssel, hogy azt hittem, ott halok meg, aztán lesérültem, váltottam ellipszistrénnerre, de az meg annyira semmi, hogy napestig taposhattam volna.
Ekkor álmodtam azt, hogy egy füves-dombos terepen futok és élvezem. Az álom annyira meghatározó volt, hogy minden előzetes tapasztalatomat félredobva kimentem a Margitszigetre, és egyenletes nyanyatempóban 39 perc alatt lemásztam-kocogtam-szenvedtem egy kört.
A különbség annyi volt, hogy nem akartam se fogyni, se maratont teljesíteni, se izmosodni, se semmit, egyszerűen magáért a mozgásért csináltam. Egyetlen célom megszeretni a futást. Szép lassan rájöttem, hogy megy ez, aztán jött még egy kör tél és pár hét kényszerszünet.
Április elején vettem egy futócipőt, ami jelentősen megkönnyítette a dolgomat (futócipő nélkül ne fussatok, szar), majd egyszercsak véletlenül lefutottam két szigetkört. 7 km-t akartam, de az első kör után valami átkattant az agyamban, és azt éreztem, hogy innen már bármennyit lefutok. 7 km-nél lusta voltam visszafordulni, a felénél meg már minek, tehát letoltam a két kört, bár a végén azért nem éreztem a lábaim. Másnap kéztámasz segítségével tudtam csak leülni, de megérte, nem gondoltam volna, hogy különösebb gyakorlás nélkül képes vagyok erre.
Legközelebb túl melegben futottam, de becsületből megint letoltam a másodikat, ekkor megállapítottam, hogy napon is szar futni, viszont 10 km-t bármilyen állapotban megcsinálok.
Utálom a tömeget, és a futás a létező legantiszociálisabb sport, én legalábbis szeretném egyedül csinálni. Erre akkor jöttem rá, mikor hétvégén otthon voltam, és a házunk mögött lévő erdőben futtattam meg a kutyát. Az első 10 km-es átkattanást leszámítva most éreztem először, hogy szeretek futni, egyedül, terepen, térdig érő porban, tankcsapdák között, szúnyog- és cserebogárinvázióban, kutyával. Nem tudnám megmondani miért, de kezdem elhinni, hogy ez jó.
Szeretnék eljutni oda, hogy tényleg ne tudjak meglenni futás nélkül, bár ez még hosszú út lesz, mivel meglehetősen lusta vagyok.
Ha nekem megy, bárkinek megy, szóval azt mondom, vegyetek egy jó cipőt, vetkőzzetek ki, amennyire nem szégyellitek (jön a 40 fok), és fussatok! Ne padon, mert az nem élmény. Keressetek egy erdőt.
Ugyanitt mondjatok helyeket BP nem világvégi részein, ahol a sok hülyétől mentesen lehet lehetőleg nem aszfalton futkározni.
